Magyar Dalszöveg

An old man by a seashore at the end of day
Gazes the horizon with seawinds in his face
Tempest-tossed island, seasons all the same
Anchorage unpainted and a ship without a name

Sea without a shore for the banished one unheard
He lightens the beacon, light at the end of world
Showing the way, lighting hope in their hearts
The ones on their travels homeward from afar

This is for long-forgotten light at the end of the world
Horizon's crying the tears he left behind long ago

The albatross is flying, making him daydream
The time before he became - one of the world's unseen
Princess in the tower, children in the fields
Life gave him it all: an island of the universe

Now his love`s a memory, a ghost in the fog
He sets the sails one last time saying farewell to the world
Anchor to the water, seabed far below
Grass still in his feet and a smile beneath his brow

This is for long-forgotten light at the end of the world
Horizon's crying the tears he left behind long ago

Egy idős férfi a tengerpart mellett, a nap végén
Bámulja a horizontot, tengerszelekkel az arcán
Viharvert sziget, az évszakok mind ugyanolyanok
Festetlen horgonyzóhely, és egy hajó név nélkül

Tenger part nélkül a száműzöttnek, akit nem hallanak
Ő gyújtja a világítótornyot, fény a világ végén
Mutatja az utat, reményt világít meg a szíveikben
Azoknak, akik hazafelé utaznak messziről

Ezt a rég elfeledt fényért a világ végén
A horizont sírja a könnyeket, melyeket ő rég maga mögött hagyott

A viharmadár száll, arra biztatja, álmodozzon
Az időről, mielőtt ő egy lett a látatlan világok közül
Hercegnő a toronyban, gyermekek a réteken
Az élet mindent neki adott: a világegyetem egy szigete

Most a szeretete egy emlék, egy szellem a ködben
Felszereli a hajókat utoljára, búcsút mondva a világnak
Horgony a vízbe, tengerágy messze alant
Még mindig fűszálak a lábán, s mosoly a homloka alatt.

Ezt a rég elfeledt fényért a világ végén
A horizont sírja a könnyeket, melyeket ő rég maga mögött hagyott.