Magyar Dalszöveg

Sonnet I
How shall I fly when feathers be not mine
Though all my wishes skyward do attend?
How tie my wounded heartstrings safe to thine
So thou to me, like sun to moon, descend?
Or if thou wilt not bend thy starry frame,
Wishing to keep thy brow o'ercrowned with mist,
I'll rise so that thy place shall stay the same
But will not then depart from heights unkissed.
For bargains may be struck and kept with pride
When lovers from their just demands ne'er hide

Sonnet II
My lovers eyes are darker than the moon
Or are they brighter? I cannot decide.
His tender voice makes others out of tune
And shows me how I cannot them abide
His movements are of more than feline grace
His hands are soft and pale as ivory
And though I've rarely seen a stranger face,
More perfect looks I should abhor to see
For others may be pleasanter in part
But all my love remains a work of art.

Sonnet III
How is it that I smile when I am sad?
From what resource do I derive this strength?
I've lost none but a thing I never had
To keep it would I go to any length
But distance is not measured in a heart
So I could weep and say that I've been wronged
And yet, as ever, be so far apart
From him to whom I swore that I belonged
Alas, I blame, as though he were untrue
I loved him but, poor fool, he never knew

Sonnet IV
If all you love I am, as I am quite,
Then why dost thou not love?
Dost thou not see a plainly perfect match?
If thou art bright, then why, when thou dost love, love'st thou not me?
Instead preferring someone far removed from all you claim to most admire?
I would commit you as a lunatic if proved thus mad
You were my ward for your own good
And yet I'm making light of my own pain
Because I finally love, yet love in vain

1. Szonett
Repülni kár, de tollak nélkül csak vágy,
Ám ez az én álmom, az égben szállni fent.
Összeköthetném szívünk rojtos, szakadt húrját,
Min majd te, mint nap a holdra leereszkedsz.
Ha nem hajolsz le értem csillagos trónodról,
Félve, hogy köd-koronád homlokodon tartsd,
Akkor majd én emelkedem föl hozzád alulról,
De vissza csak csókod után zuhanok majd.
Jobb ha tudod, vállalni kell büszkén, ez az igazság,
Az igazán szerelmesek tiszta vágyukat mind kimutatják.

2. Szonett
A szerelmem szeme sötétebb, mint a hold,
Vagy épp fordítva? Én már nem tudom.
Gyengéd hangjához képest mások hangja torz,
Úgy tűnik, én őt meg nem tarthatom.
Minden mozdulata kecses, macskafélét idéz,
Keze puha, színe sápadt, elefántcsont,
És bár az én szemem másra nem is igen néz,
Elképzelni is nehéz tökéletesebb arcot.
Más számára lehet, ez az egész látszat más,
De az én szerelmem, nem más, egy műalkotás.

3. Szonett
Hogy lehet az, hogy szomorúan is nevetek?
Az erő, mi ehhez kell honnan ered?
Nem hagyott el ő, hisz enyém nem volt sohasem.
Ő érte azonban akármit megteszek.
De a szerelem és a távolság külön áll,
Sírhatnám napokig, hogy az élet igazságtalan,
Mégis, elválaszt minket egy egész világ.
Pedig esküszöm, nélküled az életem céltalan.
De jaj, őt hibáztatni minden csak nem jogos,
Hiszen szerelmemről mit sem tud szegény bolond.

4. Szonett
Én vagyok, nem más, ki neked teremtetett,
Mégis mondd már, engem miért nem szeretsz.
Illünk egymáshoz, hát nem látod?
Hogy élhetsz boldogan, míg a szerelmet más adja meg neked?
Mégpedig egy olyan valaki, kit már réges-rég nem csodálsz.
Fejvesztve követlek, csak bizonyítsd, megéri,
Csak vezess engem, s meglásd, jó lesz.
És a fájdalmam helyébe lépnek az öröm könnyei,
Mert végre szerelmes vagyok, még ha hiába is.